2 Timóteus 1:3-5
1)Bevezetés
Szeretettel köszöntjük az anyák napján az édesanyákat. Isten áldása legyen életükön! Adjon az Úr erőt, kitartást az anyai szerepek megéléséhez, betöltéséhez.
Anyák napja apropóján van előttünk a kiválasztott ige. Nem azért, hogy elemezzük az édesanyák hitét, vagy oktassuk az anyák hitben járását. Ez most egy kapcsolódási pont, nem több.
Szeretnék inkább a képmutatás nélküli hitről szólni ma.
2)Egy felemás házasság gyermeke
Pál apostol a levele köszöntő gondolatai rámutatnak egy fontos információra Timóteus hitét tekintve. Azt vallja, hogy meg van arról győződve, hogy benne is képmutatás nélküli hit van. Ez a hit hasonló ahhoz, amit az apostol Timóteus anyjában és nagyanyjában is tapasztalt.
Van ennek jelentősége, hogy a fiatal vezető hitét hasonlítja az anya és a nagyanya hitéhez? Úgy gondolom, hogy ezt azért teszi Pál, hogy rámutasson a képmutatás nélküli hit értékére, fontosságára.
Mindezzel együtt közvetett üzenete is van. Ha egyéb információkat is előveszünk, beláthatjuk, hogy nagyon értékes ez a hit mind az anyai és nagyanyai elődökben és a fiatal Timóteus életében is.
Tudjuk, hogy Timóteus anyja zsidó, apja pedig görög származású. Tehát lelki értelemben egy nem túl jó háttérben élő ifjúról van szó. Ráadásul a környezet ahol élnek eléggé terhelt a görög többistenhit vallási szokásaival. Ezt jól bemutatja az a történet, ami akkor zajlik, amikor Pál az első missziói útja során meggyógyít egy sánta embert. (Apcsel 14) A város lakossága, amikor látta a csodát, Istenként kezdték tisztelni a két tanítványt. Barnabást Zeusznak, Pált Hermésznek nevezték és áldozni akartak előttük.
Timóteus egy ilyen közegben nőtt fel. Mégis arra utal Pál a levél későbbi szakaszában, hogy ez a fiatalember gyerekkora óta ismeri a szent írásokat. (2Tim 3:15) Tehát a pogány városban görög férj mellett élő zsidó asszony megismertette gyermekével a Szentírást, melyek jó alapot adtak a személyes üdvösségére. Külsőleg ugyan nem viselhette annak jelét, hogy kötődik az ószövetség lelkületéhez, de szívében bírta, bírhatta azt. A külső hiány alatt azt értem, hogy Pál, amikor maga mellé vette Timóteust, akkor metélte körül. Ebben az időben ő már 20 év körüli életkorban volt.
Ilyen háttérrel jutott Timóteus is hitre Pál és Barnabás szolgálata révén. Jó alapokkal rendelkezve könnyen ment az építkezés.
*Mekkora bizonyság Timóteus hitre jutása és hite!
-
Egy származásilag és vallásilag vegyes családban felnőve és egy kulturálisan és vallásilag is zavaros városban élve is lehet megtérni, Krisztust elfogadni.
-
Megláthatjuk, milyen fontos az anya jelenléte, munkája abban, hogy megismertette az írásokat gyermekével.
-
Azt is felismerhetjük, hogy Euniké és Lois hozzájárulhatott az ifjú lelki előrehaladásához azzal, hogy a hit, amit képviseltek, nem képmutató hit volt. És ez akár igaz lehet a zsidó hit időszakára is. Vigyázzunk, mert a hitéletünk kettősségeit a legszűkebb család érzékeli a leghamarabb és a legmélyebben.
Azt azonban ne felejtsük el, hogy valószínű, Timóteus, valamint anyja és nagyanyja közel egyszerre térhettek meg, hiszen addig nem nagyon találkoztak a városukban a Krisztusról szóló bizonyságtétellel, életeket változtató igehirdetéssel. Tehát nem egy évtizedes példamutatás eredménye volt Timóteus hite. Timóteus nem azért hitt, mert az anyja is hitt. Azért lehetett hívő, mert elfogadta Krisztus megváltó áldozatát.
*Kedves Szülők!
Ne essünk végletekbe! Azaz ne gondoljuk, hogy teljes mértékben rajtunk áll gyermekeink hitre jutása. Ugyanakkor azt se véljük, hogy teljesen mindegy mi mit teszünk, hogy élünk, úgyis Isten munkájaként nyerhető a hit.
Az egyik hozzáállással többre értékeljük magunkat, mint kellene és felesleges felelősséget is magunkra veszünk. A másik lelkülettel pedig felelőtlen közömbösséggel állunk a szülői szerepünkhöz.
*Kedves Gyerekek!
Soha ne gondoljátok, hogy a szüleitek hite elég ahhoz, hogy üdvösségetek legyen. Kell a személyes megtérésetek.
Ha olykor vannak olyan helyzetek, amikor a szülők nem tökéletes példák előttetek, ne legyintsetek rájuk azt mondva, hogy nem ér semmit a hitetek, hanem figyeljetek tovább. Átfogóan nézzétek az életüket!
3)A képmutató hit
Hadd essék szó ezek után magáról a képmutatásról, illetve a képmutató hitről. Nem könnyű téma ez. Egy nagyon összetett problémáról van szó ebben a kérdésben.
Mi a képmutatás?
A képmutatást általában erkölcsi kérdésként kezeljük, amiben a szavak és tettek ellentétét fogalmazzuk meg, vagy a nyilvános és nem nyilvános magatartás közötti különbségeket írjuk le.
Ezt a leírást Jézus két tanítása is alátámasztja:
Máté 15:7-8 Képmutatók! Helyesen prófétált felőletek Ézsaiás, amikor ezt mondta: Ez a nép szájával tisztel engem, de szíve távol van tőlem.
Máté 6:5-6 És amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik a zsinagógákban és az utcák szegletein állva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom nektek: elnyerték jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és titkon, ajtódat bezárva imádkozz a te Atyádhoz. Atyád pedig, aki látja, amit titkon tettél, megfizet neked.
Maga a képmutatás egy komoly probléma az emberek életében, de Pál itt nem csupán általában a képmutató életet érinti a jellemzésében, hanem azt mondja, hogy Timóteusban a hit képmutatás nélküli.
Szembesít egy nagy igazsággal: a hit is lehet képmutató.
A szavak és tettek közötti különbség
Ahogy Jézus rámutatott, akkor teljesül a képmutatás, ha valaki mást mond, mint amit tesz. Kérdés, hogy mindig képmutatás az, ha valaki többről beszél, mint ami megvalósul az életében?
Ha valaki azt állítja, hogy mindent becsületesen hajt végre az életében, de vannak be nem vallott jövedelmei, akkor képmutató az élete.
Viszont van olyan – és a hívő, bizonyságtevő életben gyakran előfordulhat ilyen – hogy valakinek a Biblia igazságait kell elmondani, de érzi, hogy ez még nem teljesült az életében. Például kimondja, hogy „mindenre van erő a Krisztusban”, de gyakran olyan gyengének érzi magát. Ha ez így van akkor képmutató? Nem. Főleg, ha hozzá is teszi, hogy ezt az igazságot elhiszem, de nem mindig valósul meg teljes mértékben az életemben.
A szavak és a valóság ellentéteit feloldja az őszinteség. Így az ember nem álarcot vesz magára, hanem a valós képet mutatja és egyben kifejezi a törekvését a hirdetett igazság megvalósítására.
Miért veszélyes a képmutató élet?
Önámítás
A képmutatás nemcsak másokat becsapó hazugság, hanem inkább saját magunkat félrevezető hozzáállás. A képmutatás nagy veszélye, hogy nemcsak másokat vezet félre, hanem a benne élő embert is. Az önmagát becsapó ember pedig a változás, a fejlődés lehetőségeitől fosztja meg magát, mert elhiteti önmagával, hogy az élete megfelelő.
*Akarsz fejlődni? Vigyázz a képmutatás tekintetében! Ne ámítsd magad, hogy elég jó vagy!
Mindennapi kényszer
A képmutatás elkerülhetetlen állapot. Mindig jobbnak szeretnénk látszani, mint amilyenek vagyunk. Nem szeretjük beismerni a hibáinkat, tévedéseinket, bűneinket. Emiatt állandó kényszer nehezedik ránk a képmutató magatartásra. Komoly figyelem és elhatározás kell ahhoz, hogy az ember el tudja fogadni magát olyannak, amilyen, illetve hogy el tudja ismeri hiányosságait, hibáit, amiken változtatni szeretne.
A képmutatás kényszere azért élhet az emberben, mert mindenki elismerésre, megbecsülésre vágyik. Jól tudjuk – talán magunkból kiindulva – hogy a gyenge, hibákat elkövető embert nem fogadják el annyira, mint az eredményes, sikeres személyeket. Így az elismerésért való törekvésünk arra késztet, hogy jobb képet mutassunk magunkról, mint ami a valóság.
*Az emberek elismeréséért sajnos többet kell mutatni, mint amik vagyunk. Ahhoz, hogy Isten elismerjen minket, nem kell semmit képmutató módon színlelni.
Másokra inkább igaznak tartjuk
A képmutatással is úgy vagyunk, mint minden más bűnnel. Könnyebben észrevesszük és kimondjuk másokra nézve, minthogy magunkban lelepleznénk. Tesszük ezt sokszor mélységes felháborodással.
Miért vált ki olyan nagy felháborodást, negatív hozzáállást az emberekből a képmutatás? Egyrészt azért, mert az emberben lévő bűn a hazugsággal párosul. Tehát önmagában egy halmozott bűn állapota. Emiatt az érintettekben csalódást, becsapottságot vált ki a leleplezett képmutató, ami tovább növeli az ellenérzést, a felháborodást.
Másrészt azért zavar sokakat, mert ez mindenkit érint. Tudjuk, hogy a bennünk lévő rossz gyakran kivetül másokra. Ennek az a jele, hogy ha más személyben veszem észre az magamban elnyomott rosszat, az felháborít, azon bosszankodom, netán még meg is ítélem. Ezért figyelmeztet az ige így:
Róm 2:1 Azért nincs mentség számodra, ó, ember, bárki légy, aki ítélkezel, mert amiben a másikat megítéled, abban önmagadat ítéled el, hiszen ugyanazokat teszed te is, aki ítélkezel.
A közösség felelőssége a képmutatás elkerülésében
Van, hogy a képmutatást a környezet kényszeríti ki. Ahol nem jól kezelik az elkövetett hibákat, a botlásokat, ott belekényszerítik a képmutató magatartásba a közösség tagjait. Hogy elkerülje az ember az érzéketlen dorgálást a szeretet nélküli mutogatást, inkább jobbnak mutatja magát, mint amilyen.
Ha a bizonyságtételek mindig csak a sikerekről, eredményekről, pozitív megtapasztalásokról szólnak, alattomosan kialakul az a tévhit a tagokban, hogy ilyennek kell lennem. Azonban mindenki érzi, hogy ez elérhetetlen. Mivel nem akar kilógni a sorból az ember, elkezdi ezt a „mintát” követni, amit csak úgy tud, ha felvesz egy álarcot, a sikeres, eredményes hívő ember álarcát.
Vagy akinek ez nem sikerül, inkább elmarad a közösségből, mert nem bírja elviselni a képmutatás terhét. Segítséget pedig nem kap a hibái megoldására.
A képmutatás nem csupán magánügy
Az egyház hibáival kapcsolatban a legtöbb vád, ami elhangzik az a képmutatás. Ez többet árt a közösségnek, a missziónak, mint maguk a képmutatással takargatott bűnök. „A képmutatás nem egyszerűen a bűnök egyike, hanem ennél sokkal súlyosabb: az erénnyel való visszaélés.”
(https://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20130312_illes_hajnalka_kepmutato_vagyok)
Ez nem azt jelenti, hogy a szégyen nélkül megélt bűnös élet az jó hatást vált ki. Nem. A képmutatást nem ez tartja távol, hanem a bűnök beismerése és megbánása.
A keresztyén élet önmagában hordozza a képmutatás állapotát. Ezt azért mondom, mert nekünk tökéletlen emberként kell képviselnünk a tökéletes Isten tökéletes megváltását, az emberiségnek felkínált tökéletes tervét. Arról a kegyelemről kell bizonyságot tenni, ami tökéletesen elég az ember megigazulásához.
Isten elfogad minket tökéletlenségünk ellenére és elkezd formálni minket, de már közben használ a munkában. Benne nincs igény az előzetes tökéletességre, de az emberek könnyen állnak ilyen elvárásokkal velünk szemben. Főleg, ha mi azt éreztetjük velük, hogy jobbak vagyunk mint ők.
A hit képmutatásai
A képmutatás egyik formája a puszta formalitás. Ez azt jelenti, hogy azért csinálok dolgokat, mert azt így szoktuk. Ez igaz lehet a hit dolgaira, megnyilvánulásaira. Bibliaolvasás, imádkozás, imaházba járás, segítségnyújtás. Nincs mögötte meggyőződés, csak egy üres mintakövetés. Ezt régebben többen csinálták. Gondolok a fiatal generáció mintakövetésére, betanult szokás gyakorlására. Most ez nem ilyen magától értetődő. Sőt felerősödött a tiltakozás a formális vallásgyakorlás ellen. A maga nemében értékesebb az őszinte elfordulás a vallástól, a hittől, mint a képmutató formalitás. Pedig lehet, mi inkább nyugtatgatnánk magunkat abban, hogy a formális jelenlét is jobb, mint a távollét. Azért kínosabb mégis az eltávolodók viselkedése, mert minket szembesít a képmutatással. Ez pedig fájdalmas.
Egy modern képmutatás lehet, amikor valaki mély átéléssel énekel, dicsőíti Istent, de amint vége az éneklésnek előveszi a mobilját és azzal tölti az idejét. Ez nem általános ítélet a mai éneklés ellen. A kettősségre akartam utalni. Ugyanez az énekkari éneklésre is igaz lehet.
4)Összegzés
Két gondolattal szeretném a mai üzenetet összefoglalni
-
Az üdvösséget jelentő hitet nem lehet örökölni. Az a személyes megtéréssel nyerhető ajándék Istentől. A szülők hívő példája csak segítheti ezt a folyamatot.
-
Ha akarjuk mások hitre jutását segíteni, nagyon figyeljünk, hogy ne legyünk általában sem képmutatók, főleg a hitünk ne váljon ilyenné!