Még mindig az ajtó – más szóval a kapu – képe foglalkoztat.
2Kor 2:12-13 Amikor pedig Tróászba érkeztem Krisztus evangéliumának ügyében, és kaput nyitott nekem az Úr, nem volt lelkemnek nyugalma, mivel nem találtam ott testvérünket, Tituszt. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Macedóniába.
Az ajtó, vagy kapu az életünkben jelentheti a lehetőségeket, melyek megnyílnak a tovább menetelre. Pál néhányszor beszél így a szolgálata során elé táruló alkalmakról. Ebben az igében is utal egy ilyen helyzetre. Azonban mégsem volt nyugodt. Valami bezavart a lehetőség kihasználásába. A lelki nyugalom.
Kereste Tituszt. Hogy miért, azt nem tudjuk. Mert rossz hírt hallott róla, vagy meg volt beszélve, hogy itt találkoznak, esetleg újabb feladattal akarta megbízni? Az biztos, hogy annyira fontos volt neki ez a találkozás, hogy a megnyíló lehetőségeket is maga mögött hagyva tovább ment.
Az apostol ebben a helyzetben nem a megnyíló kapun ment át, hogy az evangélium ügyében tovább menjen, hanem a testvére keresését részesítette előnyben. Nem vált fanatikussá az evangélium hirdetésében olyan értelemben, hogy neki már nem is számítottak az emberek, csak az „ügy”.
Erre jelzést a lelki nyugtalansága adott, ahogy már írtam. Micsoda jelentőségű egy ilyen jelzés. Ma mennyire nehezen tudunk erre figyelni, vagy kezdeni vele valamit. Bárcsak ebben a zajos világban, erősödni tudna a lelkünk jelzéseire való figyelem is, természetesen nem háttérbe szorítva Isten szava iránti engedelmességünket.
Takács Zoltán igehirdetései 