Állíts helyre minket!

Zsoltár 85

1)Bevezetés

Az elmúlt héten hallottam egy beszélgetést, amiben az épített és szellemi örökség védelméről, helyreállításáról volt szó. A résztvevő szakértők nem voltak egy véleményen abban a kérdésben, hogy egy vár romjait helyre kell-e állítani, s ha igen, milyen mértékben, milyen formában. Volt olyan vélemény, hogy egyáltalán nem szabad hozzá nyúlni. Volt, aki azt képviselte, hogy csak olyan minőséget szabad rekonstruálni, amilyen a lerombolása előtt volt. Végül hallható volt olyan vélemény is, hogy akár túl is lehet haladni azt a szintet, ami volt, persze nem eltorzítva a korabeli jellegzetességeket.

Elgondolkodtatott ez a beszélgetés. Mindenki véleménye logikus volt, és mindegyik elfogadható is volt.

Felmerült bennem a kérdés, hogy mi milyen szinten gondolkodjunk a személyes életünk, illetve a gyülekezet tekintetében a helyreállításról? Kell-e egyáltalán helyreállítást emlegetni? Ha érezzük ezt, milyen mértékben? Elég a járvány előtti állapotokat rekonstruálni, úgymond a háború előtti viszonyokat konzerválni? Esetleg lehet, szabad, netán kell előremutató korszerűsítéseket is eszközölni?

Ma, és a májusi vasárnapokon erről szeretnék beszélni, érintve életünk különböző területeit. A fő gondolat kicsit összecseng a közéletben hallható szlogennel: Újraindul a gyülekezet.

2)Megkegyelmeztél, Uram

Mielőtt bármihez is kezdenénk, hálát kell adni Istennek azért, mert kegyelemmel hordozott minket.

Voltak ugyan olyanok, akik átestek a vírus miatt betegségen, de súlyos állapotot senkinél nem okozott. A járványos helyzet ellenére imaházunk belső felújítása is megtörténhetett. Külön öröm és hála lehet bennünk azért, hogy a munkálatok alatt a közösségi ház szűkös körülményei között is szép számmal lehettünk együtt.

Vannak testvéreink, akiktől ebben az időszakban kellett búcsúzni, mert véget ért földi életük, de ők sem a járvány miatt haltak meg.

Legyünk hálásak ezért a gondviselésért, kegyelemért! Ne tekintsük természetesnek, hanem lássuk meg Isten szeretetét és hatalmát!

3)Tudjuk-e ott folytatni, ahol abbahagytuk?

Néhány héttel ezelőtt az igehirdetés végén feltettem a sokak által emlegetett kérdést: Mikor fogunk visszatérni a megszokott életünkhöz? Mikor kerülhet vissza az élet a régi kerékvágásba? Akkor azt bátorkodtam mondani, hogy talán soha. Ez nem egy pesszimista hozzáállásból fakadó vélemény volt, hanem a realitás fényében kifejezett gondolat. Azóta még többet gondolkodtam ezen és formálódott ez a vélemény.

Szokás szerint most is kérdések születtek bennem. Biztos, hogy ugyanoda kell visszatérni, ahol abbahagytuk? Feltétlenül abba a kerékvágásba kell visszazökkenni, ahonnan kimozdított minket a járvány? Netán az egy év alatt kialakult állapotban kell megmaradni? Lássuk, milyen válaszok jöttek létre bennem ezekre a kérdésekre.

Fordulj felénk – állíts helyre – hozz vissza bennünket¹

A zsoltár valamilyen elnyomás, nehézség miatt keletkezett. Ilyen körülmények között azt gondolhatnánk, hogy az imádkozó a körülményeit vizsgálja, arra nézve kér megoldást. Nem így van. Egy nagyon komoly önvizsgálatot láthatunk a sorokban. Fordulj felénk, állíts helyre miket! Nem akarsz új életet adni, örömet szerezni? Adj nekünk szabadulást!

Úgy gondolom, jól tesszük, ha nemcsak a körülmények enyhülését kérjük, nemcsak a kialakult kellemetlen állapotok változásáért imádkozunk, hanem magunkba is nézünk.

Ne csak arra vágyjunk, hogy Isten a körülményeket állítsa helyre, hanem konkrétan minket is.

Kell most helyreállás, helyreállítás egyáltalán? Szerintem nagyon is. Csak egyszerű gondolkodással megközelítve a kérdést, most ugyanúgy a helyén van mindenki, mit korábban? Ugyanúgy végzi mindenki a szolgálatát, mint korábban? Ugyanúgy éli meg a kapcsolatait, mint egy évvel ezelőtt? Ugyanúgy tudja az elveszettekért folytatott küldetését betölteni mindenki, mint a járvány előtt? Én úgy látom, hogy nemmel kell válaszolni ezekre. Tehát kell a helyreállás. A kérdés csak az, hogy milyen mértékben és milyen irányban, ahogy a bevezetőben szóltam róla?

Milyen jó, hogy mi nem egy műemlék vár vagyunk. Nekünk nem a régi állapotokat kell rekonstruálni, hogy jöjjenek a látogatók megszemlélni, milyen volt régen egy vár épülete, milyenek voltak a berendezések, milyen lehetett benne az élet. Aki járt már ilyen helyen tapasztalta, hogy milyen furcsán érezhetjük magunkat ott. Rácsodálkozunk a régi dolgokra, gyönyörködünk a szép bútorokban, elképzeljük a korabeli életvitel folyamatát, de mindenkiben megfogalmazódhat az, hogy most már nem tudnánk ilyen körülmények között élni, lakni.

*Legyen a gyülekezetünk egy rekonstruált, muzeális értékű műemlék? Vagy inkább legyen egy élhető hely? Olyan, ahol az emberek nemcsak csodálkoznak a régiségeken, hanem megfogalmazódik bennük az, hogy akár még lakni is tudnék itt, tartozni is szeretnék ide?

Úgy látom, nem műemlék helyreállításban kell gondolkodnunk, hanem élhető közösségi tér formálásában. Gondoljunk arra, ha egy lakóházat akarunk helyreállítani mondjuk egy káresemény után, vagy mert valaki túlságosan lelakta! Milyen irányba fog mutatni a felújítás? Ha mondjuk a hatvanas években épült, akkor beszerezzük a retró bútorokat, hogy azzal rendezzük be? Esetleg felkutatunk egy fekete-fehér tévét, hogy azt használjuk? Beállítjuk a sparheltet a konyhába, hogy azon főzzünk? Visszahozzuk a keverőtárcsás mosógépet, hogy abban mossunk? Netán régi bútorokkal rendezzük be a szobát? Úgy gondolom nem.

Nekem nehéz megértenem, hogy az évszázadok alatt az egyház miért lett műemlék szemléletű közösség? Miért van az, hogy a régi állapotokat akarja konzerválni? Miközben minden tagja a magánéletben, az otthoni vonatkozásokban magától értetődően alkalmazza a modern lehetőségeket és ezzel együtt a vele járó életváltozást is.

Bármennyire is szép volt lovasszekérrel közlekedni, már senki nem jár azzal, így imaházba sem jön senki. Bármilyen hangulatos is lehetett – ha egyáltalán az volt – petróleum lámpával világítani, ma már inkább led fényforrást használunk. Új eszközök jöttek be, amihez új életvitelt alakítottunk ki.

Ne ámítsuk magunkat, hogy csak az eszközök újak, de az életvitel a régi maradt. Nem, az életünk is megváltozott az új kellékek használatával.

Nemrég döbbentem rá például, hogy milyen régen gyújtottam gyufát, mivel a tűzhely már öngyújtó szerkezettel van ellátva. Megváltozott az életvitel. Eszembe jutott, hogy amikor összeházasodtunk, a szombat délelőtt a mosásról szólt. A héten összegyűlt szennyest elővettük, melegítettük a vizet a gázon, keverőtárcsás mosógéppel mostunk. Ja és a konyhában, mert fürdőszoba sem volt. Ma már ez – hála Istennek – nem része az életünknek, bár örömmel tekintünk azokra az évekre vissza. De a nosztalgiázó hangulat nem azért van, mert a körülmények és az az életvitel volt olyan szép, és ma is így akarunk élni, hanem mert az volt a fiatalságunk időszaka.

Egy fontos tény! A bennünk kialakuló emlékek, a hozzá kapcsolódó élmények azért vannak bennünk, mert ahhoz kapcsolódik a fiatalságunk. Amikor ezekről beszélünk, esetleg ezekből valamit felidézünk, akkor a fiatalságunkat akarjuk kicsit visszahozni. Az akkori élményeket, lelki és érzelmi hatásokat akarjuk újra átélni. Ez pedig épp azért van, mert vitathatatlanul érezzük, hogy eltelt felettünk az idő.

*Egy példa itt is hadd legyen. Bizonyos énekeket azért szeretünk jobban, mint másokat, mert azokhoz a fiatal korunk lelki élményei, megtapasztalásai kapcsolódnak. Erről később részletesebben lesz szó, de röviden hadd érintsem a kérdést. A mi fiatalságunk nosztalgiáit akarjuk a mai fiatalokra erőltetni, vagy segíteni akarjuk azt, hogy nekik is legyen meg az a fiatalkori élményük, majd abból emlékük, amire szívesen emlékeznek idősebb korukban? Ugye nem gondoljuk, hogy a mi élményeink kell, hogy az ő élményeik legyenek?

​Állíts helyre minket!

Ezt a kérést úgy is érdemes átgondolni, hogy jó helyen vagyok-e? Felismertem-e Isten célját az életemmel és azt töltöm-e be?

Ha most bátorkodunk ezen gondolkodni, vizsgáljuk meg ezt is személyesen mindannyian. Ezt a magánéletben, a családban gyakran megtesszük, és ha úgy látjuk, valami nem működik, akkor változatunk.

*Hadd kérdezzem meg, ki az, aki ugyanazt csinálja most, mint amit csinált az iskolái befejezése után? Ki van ugyanazon a munkahelyen, ugyanabban a munkakörben, ugyanazokat a feladatokat végezve? Talán senki. Ha a magánéletben megléptük a változásokat, kerestük a helyünket és megtalálva azt, váltani mertünk, tegyük ezt a szolgálatokban is.

*Egy újabb nehezen érthető téma. Ha a hétköznapokban, a társadalmi szerepekben ennyire jellemző a változtatás, az új kipróbálása, az alkalmazkodási folyamat, akkor a lelki életben ez miért ütközik akadályokba? Ha engedünk a civil élet területén a kényszereknek, miért állunk ellen a lelki téren a változási folyamatoknak? Nem furcsa kettősség ez?

*Tudom, sokan mondják, hogy az élet belekényszerített ilyen változásokba. Erre azt mondom, hogy ne várjuk meg, hogy Isten kényszerítsen minket a változásokba, amit Ő akar elvégezni.

Izraelt 40 éves bolyongással kényszerítette jobb belátásra a Kánaánban való letelepedés előtt. 70 évi fogsággal kényszerítette jobb szemlélek kialakítására, amikor sok rossz folyamat elhatalmasodott közöttük. Az újszövetségi gyülekezetet keresztyénüldözéssel kényszerítette, hogy tanúi legyenek más területeken is, ahová az Úr Jézus küldte őket.

Akár az egy éves járvány miatt megélt helyzetet is tekinthetjük egy nagyon kegyelmes, enyhe kényszernek. Bár tudom, sokan szinte semmit nem éreztek abból, hogy járvány van. Ugyanúgy élték az életüket, a mindennapjaikat. Pont ezen gondolkodjunk el. Melyik területet érintette leginkább ez az állapot? A gyülekezetit! Nem lehet, hogy épp erre nézve akar Isten elgondolkodtatni minket?

4)Hadd halljam meg, mit hirdet az Úristen!

Tegyük magunkévá ezt a vágyat, ezt a kérést! Akarjuk hallani, érteni és követni, mit akar hirdetni Isten! Keressük az útmutatást és kérjük hozzá az engedelmességet is!

Isten óvjon minket attól, hogy ránk is igaz legyen, amit tünetként az újszövetségben olvasunk. Jézussal kapcsolatban mondja, akit nehezen ismernek meg:

Zsid 5:11 Erről nekünk sok és nehezen megmagyarázható mondanivalónk van, mivel restek lettetek a hallásra.

Úgy látom, ma a lelki életben könnyen kialakul az ilyen állapot. Lustaság a hallásra, vagy akár egyenesen lelki nagyothallás jön létre. Sok mindenre figyelünk, rengeteg dolgot hallunk, ugyanakkor a lelki folyamatokra irányt mutató kijelentéseket elengedjük a fülünk mellett.

5)Összegzés

• Ne csak azt várjuk, hogy magától újra indul az élet a gyülekezetben!
• Kérjük Istent, hogy Ő indítson újra mindent, és ezzel együtt a szükséges mennyiségben állítson helyre minket!

1A különböző fordítások fogalmaznak így az 5. versben.

Hírdetés