Hangosan áldották örömükben

Lukács 19:28-40

1)Bevezetés

Virágvasárnap van. Jézus bevonulása Jeruzsálembe, azaz utolsó megérkezése a fővárosba, ahol öt nap múlva az életét adja a bűnösök megmentéséért.

Egy ünnep, amelyen emlékezünk Jézusnak egy fontos megnyilvánulására, amivel bizonyította, hogy Ő a várt és megígért Messiás.

*Mindjárt az elején hadd szóljon egy kérdés! Összeállt már benned csupán az ünnepek alapján az, hogy Jézus a világ Megváltója, aki téged is meg szeretne váltani? A különleges születése, a különleges bevonulása Jeruzsálembe, a különleges halála, a még különlegesebb feltámadása, a különös mennybe menetele, a már-már érthetetlen pünkösdi Szentlélek kitöltetés mozaikjaiból összeállt-e már benned a kép, hogy van valaki, aki meg akar váltani téged?

2)Örvendezve fennhangon dicsérték az istent

A végéről szeretném kezdeni a történetet.

Milyen nagyszerű, felemelő nap lehetett az, amikor a tömeg Jézust kísérhette és örömmel magasztalták Istent! Az aktuális események és az emlékezés együtt váltotta ki belőlük, hogy hangosan magasztalják, dicsérjék Istent.

Elképzelhető, hogy voltak a tömegben olyanok, akik nem tudták, miért is alakult ki ez az ünnepi tömeg. Nem értették, hogy miért örülnek annak, hogy egy egyszerű, szegény kinézetű férfi szamárcsikón ülve halad Jeruzsálem felé. Ez önmagában még nevetséges is lehetne. Egy királynak feldíszített lovon kellene érkeznie. Ha elég bátor volt, aki nem értette a helyzetet, ezt meg is kérdezhette a közvetlen közelében lévőktől. Leegyszerűsítve azt a kérdést tehette fel: Ti most minek örültök ennyire? Milyen választ kaphatott egy ilyen értetlen, kérdező személy?

Abból kiindulva, hogy azokért a csodákért dicsérték Istent, amiket láttak, a válaszaik ilyenek lehettek:

Ő az, aki feltámasztott három halott személyt is.

Ő az, aki rengeteg személyt meggyógyított.

Ő az, aki még leprásokat is meg tudott tisztítani.

Ő az, aki a gonosz lelkektől megszállott egyéneket is meg tudta szabadítani.

Ő az, aki sok ember életének a változását tudta elérni, azzal, hogy megbocsátotta a bűneiket.

És milyen különleges lehetett, ha a válaszoló azt is hozzátehette, hogy ezek közül az egyik én vagyok.

Több kérdés is született bennem ennek a részletnek az átgondolásából?

A személyes életem, vagy a közösségünk élete felkelti-e az emberek érdeklődését, amiből megszületik az a kérdés, hogy te vagy ti minek örültök ennyire?

Élnek-e elevenen életünkben a mások életében tapasztalt csodák, vagy ami még több a személyes életünkben megélt csodák annyira, hogy mindig örömteli magasztalást váltanak ki belőlünk? Itt most nem mondvacsinált vidámkodásra gondolok, hanem olyan alapvető emberi megnyilvánulásra, amiből kitűnik egy általános öröm, boldogság, derű. Hogy nem a többiekkel panaszkodó, másokkal együtt elégedetlenkedő, némelyekkel együtt folyton kritizáló, esetleg egyesekkel együtt az élet veszélyei miatt rettegő személyek vagyunk, hanem Isten megmagyarázhatatlan békessége és öröme látszik rajtunk.

Fel tud-e frissülni életünk legnagyobb csodája, az életünk megváltása, a megtérés, hogy ezáltal dicsérjük Istent?

Azt a részletet hadd bontsam még tovább, hogy örömmel, hangosan dicsérték Istent. Egy igazi, felszabadult, mégsem féktelen és őrjöngő ünneplést képzelek el. Az örömük volt az ünneplésük, dicséretük hitelesítője.

*Hitelesít minket az öröm? Az énekeinket, magasztalásunkat igazolja a Krisztusban nyert igazi öröm? Ha elég bátrak vagyunk, ezt megkérdezzük a környezetünkben élőktől. Netán a vendégként érkező személyektől.

Hadd bátorkodjam mondani, hogy szemből látva a gyülekezetet, gyakran egy unott, közömbös, már-már szomorú megnyilvánulás látszik az éneklések alatt. Ezzel szemben jó látni, hallani az istentiszteletek végén kialakuló spontán énekléseket, amiben megjelenik az öröm. Ez miért nem megy az istentiszteleten? Köt minket a szent komorság elvárása, kényszere? Ne legyen így!

Lehet, hogy el kell jutnunk odáig, ahova egykor Dávid eljutott? Abba a lelki állapotba, amikor azt kérte Istentől, hogy add vissza nekem a szabadításod örömét? (Zsoltár 51) Kell ez azért, mert a Krisztusban nyert szabadságot és az ebből fakadó örömet lecseréltük a szokások megtartásának kényszerével és az abból fakadó gyötrelmekkel? Mert már nem a szabadságban örülünk, hanem a szokások kényszerében, a szabályoknak való megfelelésben, az elvárások kielégítésében gyötrődünk?

3)Az ünnep szolgái

Mint minden ünnep mögött, így a történet által bemutatott ünnep mögött is vannak szolgálók, akik elvégezték a maguk munkáját. Kiről van szó, és milyen szolgálatot végeztek el?

Elsősorban arra a két tanítványra gondolok, akik elmentek és elhozták a szamárcsikót, amit Jézus kért. Hatalmas szolgálatot végeztek. A prófécia beteljesülésének fontos eszközeivé váltak az engedelmességük által.

Zak 9:9 Örülj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Íme, Királyod jön hozzád, aki igaz és szabadító, alázatos, és szamárháton ül, nőstény szamár csikóján.

*Elhisszük, hogy a legkisebb szolgálattal is nagy dolgokhoz járulunk hozzá? Hogy ez akkor is igaz, ha név nélkül, a háttérben végezzük el?

Testvérek! Sok ilyen szolgálóra van szükség. Azt is elmondhatom, mindenkinek juthat a feladatokból.

Hogy alakulhatott ki az, hogy Jézus elküldött két tanítványt? Esetleg azt mondta Jézus, hogy kérek két önként jelentkezőt egy szolgálatra? Vagy név szerint kijelölt kettőt közülük? Esetleg ők nem is az első felszólítottak voltak, mert akiket esetleg először megkért Jézus, azoknak nem tetszett a feladat, vagy féltek tőle, és inkább nem vállalták? Ezekre a kérdésekre pontos választ nem tudunk adni. Ahhoz viszont jók ezek a kérdések, hogy átgondoljuk, mi hogy állunk ahhoz, hogy szolgálatokat végezzünk a közösségért.

Ha önkéntesekre van szükség, azonnal jelentkezünk? Elkezdjük átgondolni, hogy hogyan is tudnánk megoldani, hogy az adott feladatból is kivegyük a részünket? Vagy érdektelenül hátra dőlünk és örülünk, hogy csak általános felkérés volt, így nem kötelező valamit vállalni?

Ha személyes felkérést kapunk, félelmeinket, alkalmatlanság tudatunkat leküzdve elvállaljuk, és mindent megteszünk, hogy elvégezhessük a feladatot? Vagy esetleg kegyes indoklással áthárítjuk másokra a szolgálat lehetőségét? Netán megszólal bennünk az az ellenérzés, nehogy már pont én menjek a szamárért. Ez nekem túl alantas feladat. Hadd mondjam, testvérek, minél régebb óta vagy a gyülekezetben, annál inkább kell minden feladatot elvégezni. Nagyobbakat is, kisebbeket is. Gondoljunk egy családra! Mit bízunk egy gyerekre? Apró, kicsi feladatokat. Mit végezhet el a szülő? Mindent.

Gondoljuk át, milyen a lelkületünk ezen a téren!

Még az is nagyon fontos kérdés, hogy ma hogyan kér meg Jézus valakit egy szolgálatra? Megjelenik álomban, netán látomásban és megmondja, mit kel csinálni? Előfordulhat. Nagy elhívásoknál működhet. Egyébként pedig a gyülekezet, mint Krisztus teste fogalmazhatja meg a kérést. Ezen belül is a vezetők, akiket azért választottunk, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére. (Ef 4:12)

*Testvérem! Mennyire fogadod el a vezetők felkéréseit? Mennyire látod ebben azt a lehetőséget, hogy a közösség igazi örömteli ünnepléséhez járulhatsz hozzá?

4)Összegzés

Ünnep és szolgálat. Öröm és magasztalás. Legyenek egymáshoz tartozó jellemzők ezek az életünkben!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s